Kardos Ferenc

A nagykanizsai Központi Temető (Trippammer utca) története

A Központi Temető a 18. század végén jött létre. 1784-ben ugyanis Mária Terézia rendelete és a Helytartótanács rendelkezése miatt lezárták az előző városi temetőt, mely a Nepomuki Szent János kápolna telkén, a mai Deák tértől a Széchenyi tér felé nyúlt. A kápolna jelentős átépítésével és kibővítésével épült meg a Jézus Szíve Plébániatemplom, mai közkeletű nevén a „Felsővárosi templom”. A központi temető területét a „Tizenhárom-város végén”, Nagykanizsa város 1769-ben vásárolta meg földesurától. Egy 1822-es nagykanizsai térképvázlaton a mai Kórház utca Tizenhárom városi utca néven szerepel. 1864-ben a temető a Szentgyögyvári utca része. Jelenlegi nevével a város 1901-es térképén szerepel először. (A Tizenhárom városi utcanév a Luxemburgi Zsigmond királyunk által 1412-ben 60 évre elzálogosított 13 szepesi városra utal.) 

Az itt látható 1864-es kataszteri térképen jól látható a kápolna, a Tizenhárom város tere és a temető elhelyezkedése a térkép készítése idején. (Forrás: Nagy Kanizsa mezőváros Kis Kanizsa helységgel együtt Magyarországban. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára S 78 - 317. téka - Nagykanizsa - maps.hungaricana.hu)

A központi temetőről, illeltve közvetlen környékéről rengeteg érdekesség olvasható Tarnóczky Attila várostörténeti adatbázisában, a holmi.nagykar.hu-n, itt többet is idézek. Ajánlott oldalak: A Trippammer utca; Kossuth-tér; Széchenyi-tér; Deák-tér

Az új temető létrehozásáról és a korábbi temetőről Bátorfi Lajos a temető történetét bemutató sorozatában olvasható az alábbi idézet, mely a Zalai Közlönyben (1887.07.16.) jelent meg:
a "…hagyomány szerint a kanizsai vár bevétele utáni időben a köztemető a városi felső, máskép Szent János temploma háta mögötti téren volt. Mária Terézia királyné uralkodása alatti időben körrendeletet bocsáttatott ki, hogy a temetőknek a városban nem szabad lenni, hanem a város szélén jeleltessék ki tér. Így történt Nagy-Kanizsán is, a Szt. János templom körüli, s így a régi temető melletti tér beépítvén, a mostani újabb temető megjelölése után per támadott a birtokosok és város között, melynek végeredménye mégis az lett, hogy a régi temető központja a templom háta megett mai napig is szabad térnek maradt.
Halis István a „Krónika a Babócsay családról” című kötetében is ír erről a temetőről és a régi sírok sorsáról: „1784-től kezdve a „Ciglenicén" túl adott a város új temetőt, hová a gazdagabb halottak régi sírhelyeikről áttelepíttettek sírköveikkel együtt.” 1808-ban, 39 évvel a temető áthelyezését követően a volt telektulajdonosok belső telkeikhez (fundusaikhoz) tartozó, és a temetőnek annak idején kisajátított kertjeiket kérték vissza. A város vezetése viszont városi tulajdonnak tekintette a területet. A perről Bátorfi Lajos ír temetőtörténeti sorozatában, és itt az 1810. május 15-én kelt, Győry József mérnök által kiadott iratok alapján megállapítja, „… hogy a birtoktest feje az utczáról szélesebb s a kert felé keskenyebb volt. Ezen házak a Weissféle sarokháztól körülbelül az Albanich, illetve Pfaff házáig terjedtek. A Széchenyi tér és a Fő utczát összekötő kis utcza csak a negyvenes években nyittatott meg. E második beterjesztvényre a tanács végzése a következő: 233. sz. Magyar László, Szabó György, Vig János, Veinschenk Júlia és Szandtveber András a fundális könyvek mellett azon esedeznek, hogy a szent János temploma mellett lévő üres fundusból, mely valaha tőlük az ottan volt városi temetőnek nagyobbítására foglaltatott el, amit már magának ki-ki elkerített, bírásában hagyattasson.” Intézkedésként Somogyi és Albanich tanácsnokokat küldték ki az elkerített kertek felmérésére ekkor.

A központi temető esetében, mivel a megvásárolt terület (rét a Malomi-dűlő felé) gróf Batthyány tulajdona volt, nem volt szükség kisajátításra. Az „ … új temetőben, mely most már ötödször nagyobbítatott 1770 február 20-án volt az első temetkezés; Frantsits János lett eltemetve Borsos Zsigmond szt. Ferencz rendi atya és Fekete Ádám városi mester szokásos egyházi szertartása mellett.” (Zalai Közlöny, 1887.09.03.)
Első sírkövét 1779-ben emelték Terzer Vencel „király-szappanfőző”-nek. A síremlék 1925-ben még állt. Az útnak háttal álló kőről azt tartották, hogy száz (Halis István szerint hét) évente az út felé fordul.

Az új temető a protestáns felekezetekkel közös volt, és 1816-ig minden különbség nélkül temetkeztek oda. Az 1816. évi Canonica Visitatio azonban szigorúan meghagyja, hogy a jövőben a protestáns halottak részére külön helyet jelöljenek ki a temetőben. Attól kezdve az új temetőbe „temetkeznek sor nélkül válogatva tsak Catholicusok, az agosthai vagy Helvetiai vallásúak pedig tsak ezen temető helynek egy tartalékjában temettetnek.” (Barbarits Lajos)
A temető területét 1827-ben növelni kellett. 1832-es adatok szerint már állt a sírkertben egy kereszt Jézus képével. A kápolna előtti kőkeresztet a város 1864-ben állíttatta a korábban létezett kereszt helyett.
Batthyány Fülöp 1847-ben 250 forinttal segítette a temető tetemes költségű bővítését. A temető kápolnája is ekkor épült Tárnok Alajos uradalmi igazgató alapítványából. Építésekor – de még az első világháború idején is – a temető déli széle nem sokkal a kápolna mögött volt.  A kápolnát 1892-ben, déli irányban ravatalozóval bővítették. A munkákat Sallér Lajos végezte saját tervei szerint. Az építőmester sírja is itt áll. Jelenlegi harangját – felirata szerint – Szlezák László öntötte Budapesten, 1928-ban. A korábbi harang feltehetően az első világháború áldozata lett.

Babochay polgármestersége idején (1878-1896) megújult a temető. Részlet a Zalai Krónikából (Halis István: Jegyzet a régi iskolai értesítőkből 221. oldal):
„…Babócsay bele kezdett a temető új rendezésébe. Mindenek-előtt az egész temetőnek téglafallal leendő körülépítését tervezte, s e célból elrendelte, hogy minden új kripta egyúttal kerítéssel vétessék körül a temető széléről. (így nem kerül a város pénzbe). Aztán a temető régi sírjai között átjáró utakat hasíttatott, mely több évig tartott, mert a régi sírokat az útból el kellett vitetni. A temető előtt, a vasúti híd mellett, tért hasíttatott, hogy a kocsik a temetés alkalmával ott megállhassanak.Tervezte a sírok nyilvántartását, s ezzel együtt egy nagyobb hidegháznak építését. Ezért megkezdette a bejárat mellett lévő síroknak áttelepítését, hogy az épülethez szükséges terület meglegyen. A temetői új utakat fákkal szegte be, a várost pedig teljesen beültette fákkal.”
A keleti oldal sírboltjait 1891-től kezdték építeni.
1914-ben a temető korábbi kapuját lebontották és négy méterrel délebbre helyezték át. 
1920 végén kezdődtek azok a kisajátítások, amelyek ré-vén lehetővé vált a sírkert újabb bővítése déli irányban.
1925-ben a városi tanács megtisztította a temetőt az oda nem illő növényzettől a sírtulajdonosok segítségével, 3-400 elhagyatott sírról ad számot a Zalai Közlönyben 1925. augusztus 1-jén megjelent tudósítás.
„Még 1933-ban átfogó rendezés keretében a kápolna körül álló elhagyott régi síremlékeket, szám szerint 157 da-rabot árverésre bocsátottak. A 25 éve gondozatlan sírok ugyanis egy rendelet értelmében a város tulajdonába ke-rültek. A magánszemélyek, családok által megvásárolt köveket más sírokon, átfaragva állították fel.” (Forrás: Kocsis Katalin: http://kataliszt.blogspot.hu)
A ma használatos ravatalozó 1936-ban készült el a Horváth és Vas cég kivitelezésében. Akkor építették be a te-mető északi oldalának kerítésébe a Sétakert Csengery úti bejáratából áthozott három kovácsoltvas kaput és hat kerítéselemet is. A ravatalozó és a Tripammer utcai bejárat között kialakított kis parkban áll néhány síremlék, ame-lyeket a hozzájuk tartozó sír megszüntetése után hoztak ide. A ravatalozó legutoljára 2016-ban újult meg közel 57 millió forintból.

A temető folyamatosan változik. A sírok gondozását vég-ző, azokat megváltó családtagok hiányában a város törté-netében fontos szerepet játszó emberek sírjai eltűnhetnek. Ezért is fontos a város által gondozott sírok, temetői emlékhelyek védettségének biztosítása. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata jegyzéket készített a város nagyjainak síremlékeiről, (ez a kiadvány egyik forrása) és 28/2017. (IX. 05.) számú, a településkép védelméről rendeletében megfogalmazza, hogy a helyi védelem alatt álló síremlékek gondozása, helyreállítása, felújítása – fellelhető tulajdonos hiányában - a temető kezelőjének feladata. Védett sírok megváltás hiányában sem számolhatók fel. A rendeletben védett épületek a nagykanizsai Központi Temetőben:

 a Bendekovich-Csóka mauzóleum, 
 a Doni kopjafa,
 Eperjesy-mauzóleum
 az északi kapu,
 a Haba-mauzóleum,
 a Hirlander-mauzóleum,
 a Horváth-mauzóleum,
 az I. világháború hősi emlékműve, és katonai síremlé-kei,
 a világháborús emlékmű,
 a Katonák kopjafája,
 a Kudich-mauzóleum,
 a Német katonai temető keresztje és katonai síremlé-kei,
 az orosz katona szobra,
 a ravatalozó,
 a Szeiler-mauzóleum,
 a szovjet hősi emlékmű, szovjet és bolgár katonai sí-rok,
 a Takács-mauzóleum,
 a Temesvári kopjafa,
 a temetői keresztek,
 a temetőkápolna.

Érdekességek a temető múltjából

※
A 18-19. században céhbeli halálakor a céh minden tagja köteles volt megjelenni a temetésen. Általános szokás volt, hogy „a halott házához kell sietni égő szövétnekkel, a teme-tőbe kísérni a halottat, s ez így van a mester feleségének vagy lányának halála esetén is.” (Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig. Nagykanizsa monográfia II. Nagykanizsa, 2006. 224. oldal).

※
A temető 19. század eleji-közepi mindennapjaiba enged betekintést az 1840. 6. századossági jegyzőkönyvet idéz-ve Barbarits Lajos monográfiájában (Nagykanizsa, 1926.). Ebből idézek:

- 1812-ben veszedelmes himlőjárvány pusztított Nagykanizsán. Az év első négy hónapjában 90 gyermekkoporsót vittek ki a temetőbe: mindannyi himlőben halt meg.

- Sírásók nem voltak Kanizsán, hanem a hívek egymást segítették ki a sír megásásában és a temetkezéssel járó teendőkben. 1816-ban történik először említés, hogy 2 sírásója is van már a városnak…
A halottaskocsi és jövedelmei a városé voltak. Sokan lemondtak azonban a parádés halottaskocsiról, mert a város magas díjakat szedett érte. Ezen akart a város segíteni és több jövedelmet magá-nak biztosítani, amikor a taxát leszállította… Egyúttal halottas-kocsist is fogadott a város, mert sokszor előfordult, hogy megren-delt temetéseken nem volt kit hirtelenében a bakra ültetni. ”

※
1848-ban a város temetőit is érintették Jellasics és a ma-gyar nemzetőrség hadmozdulatai. „Április 10-én Nagyka-nizsán egy cs. kir. határőr állítólag véletlenül agyonlőtt egy Kos-suthot éljenző (vagy a Kossuth-nótát éneklő) fiút, mire a kanizsa-iak megtámadták a helyőrséget. A két század horvát határőrből álló helyőrség kénytelen volt kiüríteni a várost, és a katolikus te-metőnél foglalt állást. (Hermann Róbert: Nagykanizsa 1848-1849-ben. A horvátoknak legutolján jött nagyobb seregét az ifjú Nugent – Nuzsán – vezette. Néhány ezer emberrel és hat ágyúval a két Kanizsa közt tábort ütött. A helyet azonban aligha találta elég biztosnak, mert pár nap múlva seregével fölkerekedett, s a város-on keresztül a temető felé vonult, onnan pedig a szántó-földeken át a zsidótemetőhöz húzódott.” (Cser József: Cser József: Nagy-kanizsa a szabadságharc alatt. Nagykanizsa, Czupi Kiadó, 2017.)

※
Halis István emlékezése Raffael vajda temetéséről a Zalai Krónikából:
„Két év előtt az öreg Ráfáel meghalt "természetes halállal", ami elég szokatlan a cigány nemzetség között. Holttestét már nem volt szabad a régi szokás szerint a fák alá temetni a suttogó bok-rok mellé, mert a mai törvény előtt minden ember egyenlő. Életben és halálban. A cigány is beosztatik "menetszázadba", s a meghalt cigány is köztemetőben földeltetik el. Nagy csapat cigány kisérte Ráfáel tetemét a kanizsai katolikus temetőbe, mely egyúttal községi temető. A cigányok Slavoniából és egyéb messze földről jöttek. Ezüsttel kivert óriási botot vittek a" halott után, az el-hunytnak vajda jelvényét.
Mert csak akkor tudtuk meg, hogy mit vesztettünk a kanizsai kolompár cigányban: a legnevezetesebb vajdák egyikét. A Ráfáel család legidősebb fia sok század óta apjától örökölte ezt a méltósá-got. Valóságos pragmatika szankció utján. Ki tudja micsoda hatalmas fejedelmek voltak az elődök pár ezer év előtt az Indiákon?
A temetőben a mi papunk is beszentelte, meg az ő vallási szertar-tását is elvégezték a cigányok. Ugy volt, ahogy Arany János irja: Elkísérte . . . két egyház imája . . . No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.”

※
A katolikus temetőben a protestánsokat – külön temető-jük nem lévén – a sírkert kijelölt részébe lehetett temetni, mint már említettem. Jellemző volt az alábbi, 1907-es történet: 
A Zöldfa-kertben (a Zöldfa vendéglő kerthelyiségében) egy építkezés során két elföldelt holttestet leltek. Gyor-san kiderült, hogy legalább 150 éve kerültek oda. Nyomozásra tehát nem volt szükség, temetni viszont kellett volna. A városháza illetékesei kutyaszorítóban érezték magukat. 
Hosszasan bizonytalankodtak, hogy melyik felekezet te-metőjét kell igénybe venni, ha a halott vallása kideríthe-tetlen.” (Forrás: Tarnóczky: holmi.nagykar.hu)
※

A temetőt a kanizsai köznyelvben ma is Móger-kertnek nevezik ma is nevezetes sírásójáról Móger Jánosról. „Ő 1926-ban, ötvenkilenc évesen halt meg. Csaknem öt évtizeden át volt a temető sírásója, kertésze, a mai értelemben vett temetkezési vállakozója. Hivatalát édesapjától idősebb, Móger Jánostól örökölte. A harcsa-bajuszú, pipás-csizmás ifjabb Mógert mindenki ismerte, sokan kedvelték is. Így aztán a temetőt egyre többen kezdték csak Móger-kertként emlegetni. Bár Móger bácsit szerették a kanizsaiak, a helyben kialakult kifejezés: „Ki-került a Móger-kertbe.”, nem takart örvendetes eseményt.” (Forrás: Tarnóczky: holmi.nagykar.hu)

※
A 1896 mindenszenteki (halottak napi) ünnepi hangulatáról így tudósít a Zalai Közlöny (1896. november 7-én):
Vasárnap a halottak emlékének áldozott az emberiség. A temetőbe vándoroltak az élők, hogy szeretettel, kegyelettel emlékezzenek meg az elhunytakról. A korhadt fakeresztek, a magasba nyúló obeliszkek és feldíszített sírboltok látogatói egyaránt könnytől nedves szemekkel képzelték vissza a múltat, annak minden örö-mét és fájdalmát. Elhozta mindenki az őszi hervadás utolsó virá-gait. Nálunk, mint minden évben, a főgimnáziumi ifjúság kivo-nult a „kegyes tanítórend” sírboltjához, hogy szeretett mestereik-kel szemben leróják a kegyelet adóját. Előbb az ifjúság énekkara énekelt egy szép gyászdalt. Török Miklós megindító szép gyász-beszédet mondott, majd Vajda Elemér szavalta el alkalmi költe-ményét. A díszes sírbolt körül egész nap tolongott a nép. Különö-sen mély megilletődéssel állták körül számosan a korán elhunyt Erdőssy Jenny dalmű énekesnő sírját. Bátorfi Lajos, lapunk volt szerkesztőjének sírjára barátai közül többen helyeztek koszorúkat.